Hiába van Brüsszelnek kompromisszumos javaslata, a kedélyek nem csillapodnak. Összefoglaló a helyzetről, a barikád mindkét oldaláról.
Egy amerikai számára nagyon nehezen érthető, hogy miért vitatkoznak az Európai Unióban a keleti és a nyugati tagállamok azon, hogy az egymás országaiban dolgozók – köztük nagy számban sofőrök – munkakörülményeit rendezzék. De valljuk be őszintén, gyakran európaiként sem sikerül a részleteket megértenünk, ezért jön kapóra, ha valaki, például a New York Times újságírója külsős szemmel higgadtan összefoglalja a történteket.
A neves amerikai lap Emmanuel Macron nemrég tett kelet-európai látogatása alkalmával jelentetett meg egy átfogó cikket a helyzetről, jól képbe helyezve az olvasókat. Ennek lényegi megállapításait foglaljuk most össze, némi háttér-kontextust is adva a történethez.
A dolog ott indul, hogy nézzünk körül mondjuk egy francia építkezésen, és azt fogjuk látni, hogy a munkások jelentős része kelet-európai. Nagy Britanniában a farmokon szintén keletiek dolgoznak, a spanyol fuvarozók kamionjaiban pedig 50 százalékban szintén keleti sofőrök tekerik a kormányt.
Ez természetesen azért lehetséges, mert az unióban szabad a munkaerő áramlása, az EU-nak gazdasági értelemben ez az egyik pillére. A munkavállalók szabadon mehetnek dolgozni külföldi cégekhez, a cégek pedig sokkal nagyobb körben vadászhatják le a nekik leginkább megfelelő dolgozókat.
A cégek azonban egy további lehetőséggel is élhetnek, és esetünkben ez a fontos: kiküldhetik a dolgozóikat külföldre. Az utóbbi években pedig pont azért alakult ki feszültség, mert a kiküldetésben rejlő pénzügyi lehetőségekre a társaságok nagyon rákaptak.
Logikus és racionális lépés, de szociális értelemben nem fair, ha keleti bérekért és szociális ellátásért dolgoznak tömegek nyugaton, és ezzel egyébként nagyban veszélyeztetik a nyugati munkaerő pozícióit is.
Macron a többi nyugati vezetővel együtt ezt a jelenséget hívja szociális dömpingnek, vagyis azt, hogy a keleti cégek keleti bérekkel ki tudják küldeni nyugatra dolgozni az alkalmazottaikat. Más kérdés persze, hogy a nyugati cégek is gyakran azért hoznak létre keleti leányvállalatokat, hogy ugyanezt tegyék – amint arra a fuvarozásban rengeteg példát látunk. De ez volt az egyik központi eleme a Brexit szavazásnak is.
“Azt hiszik, hogy meg tudom magyarázni a franciáknak, hogy amíg Franciaországban a cégek bezárnak és Lengyelországba költöznek, addig a francia építőipari vállalkozások lengyel munkaerőt alkalmaznak?” – tette fel a kérdést Macron, hozzátéve, hogy ez a rendszer így nem működik jól.
Ez az érvelés azonban a kelet-európai országokat, köztük Magyarországot is kemény ellenállásra késztette. A keletiek véleménye szerint ugyanis ez színtiszta protekcionizmus, vagyis a nyugatiak meg nem engedhető védelme egy szabad, egységes európai piacon. Mi magyarok a lengyelekkel és a szlovákokkal illetve a csehekkel együtt azt kérdezzük, miért nem csapnak le az így dolgozó francia cégekre Franciaországban, ha ez ekkora probléma?
Amikor Macron a minap a térségben járt, megengedőbb hangnemet ütött meg, csökkenteni próbálta a súrlódást a felek között. Azt javasolta, hogy a kiküldetés ideje legfeljebb egy év lehessen – amit egyébként még mindig nehéz értelmezni a szabad munkaerőáramlás fényében.
A kiküldetés egyébként a fuvarozásban értelemszerűen rendkívül fontos kérdés, tágabb értelemben azonban jó tudni, hogy Európa munkaerejének kevesebb mint 1 százalékát érinti csak.
A keleti államok azonban presztizskérdésnek tekintik, amellett, hogy a logisztikában tényleg nagyot vesztenének, ha a sofőrök kinti munkája korlátokba ütközne. Ezért keményen ellenállnak.
Az Európai Parlament egyébként számos olyan praktikát talált, amikor visszaélnek a kiküldetés jogi lehetőségével. Előfordul például, hogy a nyugati cégek csak postaláda cégeket alapítanak egy keleti tagállamban, így valójában fizikai értelemben nincsenek itt, a munkavállalóknak mégis elég keleti béreket adniuk.
Mások azt a feltételt szabják, hogy a munkavállaló a saját mikrovállalkozásában dolgozva végezze el a munkát, vagyis legyen például egyéni vállalkozó a hazájában, és küldje ki magát nyugatra. Ezzel leginkább szociális problémák adódhatnak, hiszen az ilyen rejtett munkavállalók teljesen ki vannak szolgáltatva, az alkalmazottakhoz képest sokkal kisebb védelmet élveznek. Arról nem is beszélve, hogy a nyugati országoknak a rejtett foglalkoztatás egyenlő az adók és járulékok be nem fizetésével.
Macron álláspontjának megértéséhez azt is érdemes felidézni, hogy a francia elnök a választási kampányában az ügyet felhasználta. Azzal érvelt, hogy a kiküldött dolgozók a francia munkanélküliség és a tisztességtelen verseny okozói.
Az Európai Bizottság egyfajta kompromisszumos javaslattal próbált lavírozni, a megoldást keresve, de egyelőre úgy tűnik, hogy a direktívának ez a puhább verziója sem a keletieknek, sem a nyugatiaknak nem fogadható el.
A tagországok eközben annyira súlyosnak érzik a problémát, és annyira nem képesek kivárni az európai rendezést, hogy saját hatáskörben próbálnak megoldásokat keresni – a saját szempontjaik szerint. Ausztriában jelentősen megszigorították a külföldi munkavállalók alkalmazását és óriási bírságokat kezdtek kiszabni a szociálisan nem megfelelő körülményeket alkalmazó társaságokra. A spanyolok a legfontosabb problémaként azonosították, hogy a kamionsofőrök több mint fele már keletről érkezik, és akár csak nyolcadannyit keres, mint egy helyi munkavállaló.
Itt tartunk most, és nem látszik, hogy egyhamar megnyugtató megoldása lenne a történetnek.
Kép: Wikipedia