Lehet az ember kamionos vagy éppen furgonos, a szívünkben élő érzés mindig egy és ugyanaz, azokért, akik már nincsenek közöttünk.
Hányszor látunk szomorú híreket amelyekből már nem mennek haza kollégáink, ismerőseink, csoporttársaink vagy ismeretlen sofőrök. Ilyenkor csak ülünk és bambulunk a nagyvilágba, és arra gondolunk, mit érezhet a család.
Mennyire igazságtalan az élet és mennyire fáj a szívem azok életéért, akik úgy távoztak, hogy vétlenek voltak a balesetben.
Mennyire fáj a szívem azokért, akiket pihenőidejüket töltve, valamelyik parkolóban ért utol a halál.
Mennyire fáj a szívem azokért, akik egyetlen hiba vagy figyelmetlenség miatt, már nem olvashatják ezeket a sorokat.
Valahogy én az elmúlást, a halált nem tudom megszokni, és nem tud életem része lenni. Ezekben a napokban a fájdalom, a sajnálat, a hiány, a tehetetlenség az az érzés, ami bennünk van, és némán viseljük és hordjuk magunkban. Megállunk, átgondoljuk, rágondolunk, visszaemlékezünk, mosolygunk, újra látjuk, újra éljük, sírva mosolygunk és az emlékeket visszük tovább és tovább.
Ezekben a napokban a gyertya lángja, a csend, az emlékek nektek szólnak, hozzátok szólnak, értetek van. Nyugodjatok békében utak vándorai!
Fotó: Pixabay