A kapun kilépve, búcsúzóul puszilva és ölelve a kedvest, fordul a kulcs, csapódik az ajtó. Ezzel a mozdulattal kizárva mindenki és minden magad körül… és indul a munka, az utazás, a kaland…mindez így egyben… , magányosan.
Járok cégeknél, ahol foglalkoznak velem pár perc erejéig, de ott is idegen és magányos vagyok.
Bejárom Európa városait, látok szépet és jót, de … Ott is idegen és magányos vagyok…
Szabadidőmben napoztatam a hasam valamelyik tengerparton, idegen szavakat hallok. Ott is idegen és magányos vagyok…
Ülök egy bevásárlóközpont parkolójában, elnézem a szerelmes párokat, családokat, ahogy mennek közös vásárlásra. Ott is magányos vagyok…
Az autóban körbenézve, mindenből egy van: egy pohár, egy takaró, egy párna, az anyósülésen is az én dolgaim vannak,… Mindenről az egyedüllét, a magány árulkodik. Persze csitíthatom az érzést és vigasztalhatom magam, de a tény tény marad. Ez a munka magányos, sok-sok óra némasággal, távol a családtól és mindentől, ahol nem vagyok idegen és magányos.
Persze azért nem ilyen durva a helyzet, de beszélni kell róla, és tudatni mindazokkal, akik most kezdenék európai hódításukat, hogy készüljenek fel: az egyetlen útitársuk a magány lesz.
Az érzés túlélhető és orvosolható. Viszont ha rád tör egyik napról a másikra a felismerés, a felismerésből csüggedés lesz, majd depresszió.
Mindazok akik nehezen viselik szerettük távollétét, akik nehezen viselik, hogy napokig nem szólnak hozzájuk, akik pár nap maganyosság után nem találják helyüket, azoknak azt ajánlom, hogy ne válasszák a nemzetközi sofőrködést, mert ott nem lesz sem öröm, sem boldogság, ott nem lesz örök emlék, ott nem lesz semmi. Csak a kín és fájdalom, ami megöl mindent.
A múltkori videóban elmentünk Portugáliába, most akkor tekerjünk vissza.
Fotó: Pixabay