A könyvben megjelenő fényképek valós helyzeteket mutatnak be. Tükrözik a teherautó-vezetők erőfeszítéseit, és a szenvedésüket a magánytól, a félelemtől, az aggodalomtól és a bizonytalanságtól. A COVID-19 világjárvány idején a kamionosok nap mint nap nehéz és kellemetlen helyzetekel szembesültek, mint például az, hogy megtagadták tőlük, hog beléphessenek a mellékhelyiségekbe, a járművek kötelező fertőtlenítése, a merev formaságok, vagy az, hogy nem ehettek emberi körülmények között.
A Trans.INFO szerkesztősége beszélgetést folytatott a könyv szerzőjével, Genaro Speranzával (a fényképen alább) a különleges szerkesztői projektjéről, de a fő problémákról is, amelyekkel jelenleg a teherautók vezetői, és az egész fuvarozási ágazat is küzd.
Diana Pascal, Trans.INFO: A legutolsó könyved célja emlékeztetni az embereket arra az alapvető szerepre, amelyet a teherautó-vezetők játszanak a gazdaságban, és amiről gyakran megfeledkeznek az emberek. Honnan jött az ötlet?
Genaro Speranza: Az ötletgazda a magazinunk, a Federservice kiadójától származik, egy olasz szolgáltató cégtől, amely a Federtrasporti csoporthoz tartozik, egy ágazati szervhez, amelyhez kb. 50 közúti fuvarozó cég tartozik, és amely 1971. óta létezik, hogy gazdasági védelmet nyújtson a munkatársai számára. A könyv létrejöttéhez leginkább a Federtrasorti elnöke, Claudio Villa járult hozzá, aki az előző könyvünk, a „Bello come un camion” („Szép, akár egy teherautó”) javaslatot tett egy újabb kiadásra – „Bello come un camionista” („Szép, akár egy teherautó-vezető”) címen. A járvány megmutatta ezeknek az „elengedhetetlen embereknek” a szépségét, akiknek köszönhetően a társadalom el volt látva mindenféle termékkel, dacára, hogy a vezetői feladat a járvány alatt nagyon sok többlet megterheléssel járt.
A járvány ideje alatt jártál-e „kint a terepen”, hogy találkozz a vezetőkkel? Ha igen, mi volt a legütősebb dolog, amelyet észrevettél a mindennapi munkájukban?
Én magam nem mentem ki „terepre”. A fényképészünk, Alfonso Santolero tette meg. De idézhetem azt, amit a könyv bevezetőjeként írt. Egy ilyen könyv megírása és a fényképek elkészítése hozzá, ahol az objektív kimegy az tra, és bemegy a cégekhez és olyan helyekre, ahol maga a munka zajlik, különöseb bonyolult tud lenni. Valóban, a könyv soha nem került volna kiadásra annyi ember spontán és időnként lelkes együttműködése nélkül, akik szokatlanul sokat segítettek „ajtókat nyitni” a szakmai életükbe, és akik lehetővé tették, hogy tisztelettel és megbecsüléssel lépjük át a küszöbüket. Ez volt ránk a legnagyobb hatással.
{kép}
Mit jelent számodra a fenntartható társadalmi fejlődés, és az emberközpontú megközelítés a fuvarozási szektorban?
Azt gondolom, hogy a fuvarozás világa mindenekelőtt az emberekből áll, akik sajnos még mindig szenvednek a negatív image-től. A társadalom szennyezőkként (a környezet szennyezőiként – a szerk.) tekint rájuk, akik szemetelnek, zabálnak, és veszélyeztetik a többieket, akikkel osztoznak az utakon. Talán ezért tartja magát olyan sok fiatal távol ettől a szakmától. Dolgoznunk kell ezeknek a sztereotípiáknak a leküzdésén. Csak így lehet tényleg komolyan beszélni a fenntartható társadalmi fejlődésről és megfelelő értéket adni ezen emberek humán tőkéjének.
A könyved nagyon érzékeny témát érint a hosszú járatú járművezetők életében: a magány és a honvágy. Mit gondolsz, mindezen lemondások és nehézségek mellett ezek az emberek miért dolgoznak ebben a szakmában?
Mert megmutatták, hogy mindig van „út”, amely előre visz, és amelyen haladunk előre, még akkor is, amikor minden reménytelenül mozdulatlannak tűnik. Mert még az olyan összetett tapasztalatok is, mint a COVID-19 sem volt soha hatással a teherautó vezetők munkára való eltökéltségre, sem a makacsságukra és a harci szellemükre. Ezért érdemelnek hatalmas „köszönömöt”.
Honnan származnak a járművezetők, akikkel beszélgettél a könyv megírása során? Meg tudsz osztani velünk olyan történeteket, amelyek a legjobban meghatottak?
Főként olaszokkal beszélgettem. Az egyik legmeghatóbb történet a 44 éves velencei Francesco története volt. 6 éve a CAM-ben (fuvarozói szövetség) szállít üzemanyagot, bár az élete nagyrészét pékként dolgozta le. Azt mondta, hogy csak a lezárás idején értette meg, mi is a munkája célja. És büszkén mondta a kislányának, hogy „apa szállítja az embereknek azt, amire leginkább szükségük van”.
Mit gondolsz a hivatásos járművezetők jelenlegi munkakörülményeiről? Mik a fő problémák véleményed szerint, amit a hatóságoknak orvosolni kellene?
A közúti fuvarozás az egyik legérzékenyebb pillanatát éli a történelmében. Azokra a tevékenységekre kell koncentrálni, amelyeknek a célja a magas üzemanyagára hatásának csökkentése a gazdaságra és a társadalomra, de – amint már említettem – az is fontos, hogy a szektor image-ébe ruházzunk be, már a képzés során, a konkrét fuvarozó vagy logisztikai szakemberen dolgozva. Konkrét, és sürgős tennivaló, amit meg kell csinálni, az a biztonságos és őrzött parkolók létrehozása a teherautók számára. A hiányuk, és a szolgáltatások alacsony színvonala azt okozzák, hogy a fiatalok távol tartják magukat a teherautó-vezetői hivatásról, akik sok időt töltenek ilyen helyeken.
Fotó: Uomini e Trasporti