Ahogy minden pénteken, izgalmas, és nem mindenki számára ismert tényeket mutatunk be a közlekedés történetének gazdag tárházából. Ez alkalommal arra emlékezünk, hogy a megszállók hogyan használták ki gazdasági szempontból Lengyelországot, felhasználva ehhez a vasúti monopóliumot.
A vasút gazdasági és katonai jelentőségét hamar észrevették a politikusok és a katonaság. A vezérkar engedélyezte a vasúti infrastruktúra kiépítését és előfordult, hogy jelezték a befektetés irányát. Sok országban a vasútat államosították. Így történt Németországban is, amit (sikeresen) kihasznált többek között Bismarck is.
Carat el akarta nyomni a łódź-i textilgyárat
Az államvasúttal kapcsolatos politikája megfigyelhető volt a lengyel területeken a megszállás idején. Az oroszok ellenezték a vasútvonalak építését a több részre szakadt Lengyelországban, pufferzónának tekintve azt. Amikor engedélyt adtak a Varsó – Bécs vasútvonal megépítésére, a szentpétervári vezérkar arra kényszerítette az építőket, hogy az útvonal Krakkónál egy alagúton vezessen keresztül, pedig az adott hegyet könnyen ki lehetett volna kerülni. A katonaságnak azonban az volt az érdeke, hogy háború esetén el tudják torlaszolni az alagutat. Az alagutat felszerelték robbanószereket elhelyezésére szolgáló kamrákkal is.
A vasút monopol helyzete tökéletes eszköz volt az egész országra kiterjedő gazdasági politika irányítására. Hipolit Gliwic, az 1935-ben kiadott „Kryzysowe rozważania ekonomiczne” (Válsággal kapcsolatos gazdasági elmélkedések) művében emlékeztetett arra, hogy a megszállás alatt az orosz kormány ügyelt arra, hogy a lengyel vállalatok ne jelentsenek konkurenciát az orosz cégek számára. Ezért pl. a łódź-i textilgyárnak nagyon magas fuvardíjat kellett fizetnie a szénért, amelyet a közeli Zagłębie Dąbrowskie- ből szállítottak.
Az osztrákok a szállítási díjakkal játszottak
Hasonlóan működött a bécsi kormány is, szegénységben tartva Kis-Lengyelországot. A híres „galíciai nyomor” az osztrák politikusok tudatos politikájának eredménye volt. Kis-Lengyelország legfontosabb nyersanyagának – a kőolajnak – nagy részét a helyszínen történő feldolgozás nélkül elszállították az osztrák és a magyar finomítóüzemekbe, amit a termékek vasúton való szállításáért fizetendő díjak emelésével, ugyanakkor a nyersanyagok alacsony szállítási díjának megtartásával értek el.
Hasonló volt a helyzet a kis-lengyelországi fűrészáruval, amelyre a lengyelek az osztrák- német kereskedelmi egyezmény eredményeként elveszítették a jelentős német piacot. Ausztria ugyanis beleegyezett a a rönkfákra vonatkozó vám bevezetésébe: mázsánként 12 márka, a deszkákra (hasított fára) pedig 72 márka vonatkozott. A vámnak nem kéne meghaladnia a 36 márkát, azonban mivel a deszkákat szállítási kapacitása nagyobb (egyharmaddal) a rönkfánál, ezért a nagyobb (500 km fölötti) távolságokon a szállítási díjak kiegyenlítették a vámok közti különbségeket és lehetőséget adott a deszkák exportálására Erdélyből és Bukovinából, mialatt a közép-kárpátaljai területeken (Podkarpacie) meg kellett elégedni a rönkök exportjával. Ily módon az osztrákok ellehetetlenítették a fűrésztelepek létesülését Kis-Lengyelországban.
A Trans.INFO Áruszállítás történetének következő részében: arról lesz szó, hogy az oroszok hogyan akarták elvenni a lengyelektől a „gyár szellemét”.
Előző részek:
Az áruszállítás története 1. rész – a római kőburkolattól az acélrugós masinákig
Az áruszállítás története 2. rész – így keresett egy brit herceg vagyonokat az olcsóbb szállítás révén
Az áruszállítás története 3.rész – hogyan múlták felül a vasútvonalak a postakocsikat és a belvízi hajózást
Az áruszállítás története 4. rész – az elfűrészelt gőzkocsi-kerekekről és a zseniális lengyel tervezőről
Az áruszállítás története 5. rész – a rekordszintű vasúti befektetésekről a XIX. és a XX. század fordulóján
Az áruszállítás története 6. rész – több mint fél tonna szén 100 km-en. Ennyit fogyasztottak a gőzteherautók.