A vasutak, mivel megillette őket a szárazföldi szállítás monopóliuma, mindenféle távon szállítottak árut. A vonatok a gyárakból ún. rendező pályaudvari gurítódombokra kerültek, ahol a vasutasok elosztották őket. A hangos robajjal egymáshoz csapódó vagonokból újabb szerelvények keletkeztek, amelyeket a célállomás felé irányítottak.
A célállomáson, a következő rendező pályaudvari gurítódombnál újból szétválasztották ezeket, hogy a kiválasztott vagonok a kirakási helyre, az átvevő mellékvágányára kerüljenek. A rendszer költséges valamint időigényes volt és veszteségeket okozott a rázkódástól tönkrement áruk miatt.
Elisha Lee, a Pennsylvania System vasúttársaság elnökhelyettese 1921-ben kijelentette, hogy nem tart a teherautókkal való versengéstől.
Valószínűleg rövid távokon fognak közlekedni a teherautók, és a vasutak számára ez azonnali anyagi előnyökkel fog járni, mert nem kell majd a nem jövedelmező, kis távokra való szállítással foglalkozniuk, amelyek esetén elengedhetetlenek terminálok, melyek fenntartása költséges.” – mondta akkoriban Lee.
Erre egy példa a Cincinnatibeli terminál, ahol egyetlen év alatt 66 ezer vasúti vagon szabadult fel a hosszú távú szállításra. Ez lehetővé tette 300 ezer elosztási művelet felszámolását, 52 órával felgyorsította a szállítás idejét és az átrakodások kiküszöbölésével felére csökkentette a munkaterhelést.
A Trans.INFO Az áruszállítás története következő részében arról lesz szó,
hogyan törték meg a vasúti monopóliumot.
Fot. Ben Brooksbank/Wikipedia