A húszas évek elejéig kevesen hittek abban, hogy a légtömlős gumiabroncsok megfelelőek a teherautókra. Habár a tömörgumi abroncsok nem biztosították a kényelmet, mégis viszonylag tartósnak tekintették őket, ráadásul feleannyiba kerültek, mint a légtömlősök.
Ezért hát a tömörgumi abroncsokat – annak ellenére, hogy tökéletlenek voltak – természetesnek vették a közúti szállítmányozók.
A szállítási piacban rejlő lehetőségek nem kerülték el Frank Seiberling – a Goodyear Tire and Rubber Company vezérigazgatójának a figyelmét. A cége 1902-ben kezdett légtömlős gumik gyártásába a személyautók számára, majd tizennégy évvel később kidolgozta az első ilyen gumikat teherautókra. Seiberling úgy gondolta, hogy a légtömlős kerekekkel felszerelt teherautók alkalmasak a városok közti áruszállításra.
A fuvarozók, látva az útszélen a folyamatosan autógumit javító autósokat, kétkedve fogadták a találmányt. Meg voltak győződve arról, hogy a tömörgumikon közlekedő járművek kizárólag városi közlekedésre alkalmasak, használatuk erre korlátozódik. A cég 1916-ban nem egészen 126 ezer tömörgumit és 2141 légtömlőset adott el.
A légtömlős gumik teljesítették a látványos vizsgát
A teherautó-kerekek népszerűsítése érdekében Frank Seiberling kitalálta, hogy fuvart indít az Ohioi Akronból a Massachusettsben lévő Boston alatti pamutfonalgyárba. A 2500 kilométeres úton az egyik irányba kész kerekeket szállítottak a terv szerint, visszafelé pedig fonalat. A cég Packard E alvázakat vásárolt és zárt tölgyfa felépítményeket rendelt hozzájuk. Az autókat két vakmerő legény vezette, a rakteret pedig kötelekkel, csigákkal, pótkerekekkel valamint benzinnel, kenőanyagokkal és vízzel töltötték meg. A jármű 1917 április 9-én indult útnak. A hálás „Wingfoot Express” nevet viselő teherautóban közvetlenül a sofőr és az utas ülései mögött egy fekvőhely volt, ami tulajdonképpen az alvókabin prototípusa.
A jármű már a negyvenedik kilométeren elakadt a sárban. A sofőrök kelepcébe zárva töltötték az egész éjszakát, de utána már jobb volt a helyzet. A Packard rákanyarodott a (többek között Goodyear által népszerűsített és 1912-től épített) tömörített murvával szórt Lincoln Útra.
„Minden településen tömeg verődött össze körülöttünk. A kíváncsiskodók megrugdosták a kerekeket, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy légömlősek és nem tömörgumik. Habár gyakran kellett cserélni a gumikat, a tömörgumikkal lehetetlen lett volna az út megtétele, mivel az autó darabokra hullott volna.” – emlékezett vissza az egyik sofőr, Harry Smeltzer.
A Packard at indulás után tizenkilenc nappal ért Bostonba. Ott a sofőrök három nap alatt kipihenték magukat és az autót is rendbe szedték. Majd egynapi utazással eljutottak a Connecticuti Killinglybe, a fonalgyárba. Berakodták a pamutfonalat, és öt nap alatt visszaértek Akronba.
Smeltzer viccelődve mondogatta, hogy az egész út 28 napot és 28 autógumit vett igénybe. Az autó átlagosan 120 km-enként kapott defektet, eltörtek a tengelyei és kétszer a motort is meg kellett javítani, de Goodyear bebizonyította, hogy a hosszú távú közúti áruszállítás lehetséges.
A Trans.INFO Az áruszállítás története következő részében arról lesz szó,
hogy Goodyear hogyan készített olyan teherautó-gumit, amely nem lyukadt ki.